Beca x
Summer szemszöge
https://www.youtube.com/watch?v=Py_-3di1yx0 ( itt a szám, hallgassátok közbe)
Mélyen kifújtam a levegőt amikor láttam, hogy nagyjából már minden cuccom bedobozolva van. Szemembe lévő tincseimet fülem mögé tűrtem, majd tovább lépdeltem az egyik még üres bőrönd felé. Csendben pakoltam a ruháimat, közben pedig az egyik kedvenc karácsonyi dalomat dudorásztam. Ez mindaddig nyugodtan ment, míg valaki nem kopogtatott az ajtómon.
- Summer kész vagy? Mindjárt indulunk úgyhogy mozgasd magad. – hallottam a hátam mögül annak a hárpiának a hangját aki immáron 13 éve keseríti életem.
- Még 20 perc. – mondtam rá sem figyelve.
- Hát nagyon sajnálom, de már nincs annyi időnk. Vedd a bőröndödet és induljunk, a többit majd utánunk küldettem. – csámcsogott szokásosan a rágóján.
- Rendebn van. – csaptam le a csomagom tetejét.
-Akkor lent várlak. – borzolta össze a hajam és idegesítően kopogós magassarkújával kikopogott a szobámból.
- Banya. – sziszegtem.
Nem vettem érzékeny búcsút a szobámtól úgy, mint ahogy mások szoktak. Egyszerűen úgy érzem, hogy ez itt nem az otthon, még ha az ‘anyámmal’ is élek. Sajnos nekem már apám halála óta nincs otthonom. És az igen rég volt. Rengeteg dolog történt azóta. Legelőször is további életem nagyobb részét Párizsban éltem. Az első 5 évben minden rendben volt. Úgy éreztem, hogy Isten elvette az egyik szülőmet, de visszaadta a másikat helyette. Párizsban jártam óvodában, később általános iskolában, majd aztán középiskolába. Kezdtem elfelejteni a ‘régi’ életem és élvezni az új párizsit. Igaz, hogy sosem érezhettem az igazi anyai szeretettet, de legalább tudtam, hogy van valaki mellettem. De ez megváltozott amikor én 12 éves voltam. Sokszor voltam magamba, mivel ő, mint divat tervező és modell szinte minden héten utazott. És ha mégis úgy volt, hogy haza utazik akkor buliból- buliba járt, majd külön felé pasasokkal tért vissza. Ahogy nőttem ez egyre rosszabb lett. Mindig talált bennem kifogásokat akármit is tettem. Elegem volt az életemből, elakartam menni innen. Távol tőle. Nagyjából 17 éves voltam mikor felfedeztem azt, hogy hogyan ennyhítethetem azt a belső fájdalmat. Kétségbe esett voltam. Nem tudtam kitől kérni segítséget. Úgy éreztem, hogy mindenért én vagyok a hibás és , hogy fájdalmat kell okozzak magamnak. Tudtam, hogy nem szabad, tudtam, hogy nem szabad sebeket ejtenem magamon, de úgy akkor úgy éreztem, hogy ez a megoldás. Senki sem vette észre a sebeimet, senkit sem érdekeltem. Viszont ez mindaddig ment, amíg nem kerültem a kórházba súlyos vér hiány miatt. A tulajdon édesanyám, akkor is engemet okolt mindenért. Tisztán emlékszem arra amikor a szemembe vágta, hogy emiatt csakis én vagyok a hibás és, hogy nem merjem ráfogni, mert ő igenis jó anya. De mostanra mindennek vége, azóta eltelt 2 év. És most itt vagyok, 19 évesen, tele álmokkal. De én mégis úgy érzem, hogy éltetem telén vagyok. Azok az emberek pedig, akik életem során találkoztam, ők jelentették a nyarat számomra. Bár ez a szám igen kevés volt, mindig találtam olyanokat akik kis időre, de boldogságot adtak, egyike ezeknek az embereknek volt Ő. Újra és újra vissza játszom azokat az időket, mikor még barátok voltunk, és egyetlen nagy baj az volt, hogy letört a színes ceruzánk vége, vagy, hogy éppen az nap nem ment kedven mese sorozatunk a tévébe. 13 év céltalan bolyongás, sosem találtam sehol igazán a helyem. Úgy éreztem, hogy minden embert akit megszerettek meghal, vagy elkel hagynom. Így volt ezelőtt 1 évvel mikor kis időre Olaszországba költözünk. Az ottani osztálytársaim megértettek, segítettek és ami a legfőbb, hogy szerettek. Életembe ott éreztem legelőször azt, hogy érek valamit, hogy én is olyan vagyok, mint más. Szeretettet adtam és kaptam. De persze amikor az anyám ezt megtudtak, hülye okokat kitalálva eltiltott tölűk. Aztán pedig elköltöztünk. Sokszor vissza emlékeztem azokra az időkre mikor együtt táncoltunk, nevetünk vagy éppen sírtunk. És ezek az emlékek, meg persze, hogy egyszer vissza láthatom őket és ŐT tartották bennem a lelket, hiszen csak velük voltam boldog. Kiskoromban mindig azt hajtogattam, hogy egyszer egy világhírű énekes nő leszek. Csakhogy néhány balszerencsés esemény összetörte, és szétszórta álmaim, mint milliónyi csillagot az égen. A folytonos veszekedések, arra vezetek, hogy bezárkozak a szobámba és tanuljak. Talán ez az egyetlen hasznom, amit az anyámmal élés jelent. Kitűnően elvégeztem az általános iskolát, s most a gimnáziumot is és idén pedig tovább tanulok egy jogi egyetemen. Úgy érzem, hogy százszor földbe tiportak de én ugyanannyiszor felkeltem és sikerült megvalosítanóm az álmom. Vagy legalábbis jó úton járok. Ezek a sok megpróbáltatások segítetek rájönni arra, hogy ha megkapsz mindent amit kívántál és aztán elveszíted, akkor ismered meg igazán a szabadságot. Sokak megkérdezték tőlem, hogy miért élek ilyen életet? Miért harcolok folyton az anyámmal és, hogy miért nem tudok beletörődni az egészbe, mikor mindenem megvan amit csak egy ember kívánhat. Tudtam, hogy ezek az emberek sohasem fognak megérteni. Nekik fogalmuk sincs milyen az ha megtalálod, valaki másba a biztonságot, hogy otthon legyél bárhol. Mindig is szokatlan voltam mindenki szemében. Sosem mutattam igazi arcom. Azt csak Ő, Anne és édesapám ismerte. Édesapám mindig azt hajtogatta, hogy egy kaméleon lelkem van. Nem vezet semmilyen erkölcsi irány, a személyiségem nem állandó, csak bizonytalan, tág és hullámzó, mint az óceán. Akkor mindig bevágtam a hisztit emiatt, de röhejes, hogy még ma sem tudom, hogy miért. De azt tudom, hogy ha azt mondanám, hogy nem ilyené akartam válni akkor hazudnék. Néha azt hiszem, hogy arra születtem, hogy senkihez se tartoznak, de mégis mindenkihez, akinek megvan mindene, de a felére se vágyik. Ön magamat megijesztő viselkedésemet sosem értettem, de ez mégis egyszerre volt szédítő és káprázatos is. Mindaz amiben biztos voltam, hogy látni akarom. Látni akarom ŐT. Attól függően, hogy eddig nem beszéltem senkinek se a kapcsolatunkról, még anyámnak se, én sosem felejtettem el. Igaz, hogy nem tudok róla mindent, de a fontos dolgokat igen. Szinte, mindennap találkozok vele a televízió képernyőjén, aminek kifejezetten örülök, meg nem is egyszerre. Örülök, hogy végre elérte álmait, énekes lett, ahogyan már pöttöm korában is akarta. A másik dolog pedig, hogy hiheteltenűl megváltozott. Tisztán emlékszem, hogy milyen világos haja, már- már szőkés volt kis korában, és ami a legfurcsább, hogy most már göndör. Lehet, hogy ezt nem szabadna mondanom, de nagyon vonzó lett az évek során. Egy igazi álom férfi lett, mint ahogyan azt gondoltam. Bár a karrierjével kapcsolatosan tisztába vagyok, a szerelmi életével nem nagyon, de bárki is lehet a barátnője, nagyon szerencsés. Vannak olyan napok mikor felkelek, hogy akár abban a pillanatban találkoznék vele, és jó szorosan megölelném, de vannak olyanok amikor inkább csak a tévén keresztül nézném. Sajnos így Párizsban nem valószínű, hogy összefussak vele, de ez másképp lehet Londonba. Mivel igen, átköltözünk a híres Londonba, ahova a tinédzserek 50% avval a gondolattal megy, hogy majd biztosan összefut a One Direction- nel. Egyenlőre még semmiféleképpen nem szeretnénk vele talákozni. Bár London egy nagyváros, sokan laknak benne és pont én fogok találkozni a híres Harry Styles- szal? Ugyanmár, ez nevetséges. Talán jobb is lenne ha soha nem találkoznánk, biztosan már rég elfelejtett. Amúgy is mindene megvan az életben, akkor pont én hiányoznék neki belőle?
